Ha az uralom alanyaira utaltak, akkor többségi demokráciáról vagy domináns pártrendszerről beszéltek. Ha pedig a hatalomkoncentráció és a vagyonosodás összekapcsolódásáról, akkor, a hatalom illegitim kedvezményezettjeit hangsúlyozva, klientalista rendszerről, haverok kapitalizmusáról vagy csatlakozás utáni huliganizmusról írtak.
Átmenet? Végállomás?
A hazai elemzők, észlelve a devianciák rendszerképző jellegét, történelmi analógiák után kutattak. A centralizáció és az államosítás jelenségei a Kádár-rendszer késői kommunizmusának képét idézték fel. A Horthy-rendszer ideológiájának, kulturális mintakészletének és nyelvezetének reinkarnációja fasisztoid, korporativista értelmezéseknek adott teret. Míg az uralmi, igazgatási gyakorlatban a személyes függelmi viszonyok kialakulása feudális hűbéri rendszerek képzetét szülte.
2010 után a Fidesz felszámolta a liberális demokrácia intézményrendszerét, és valóban egy új rendszert teremtett. Orbán Viktor még a választások előtti, kötcsei beszédében jelentette be, hogy nem pusztán kormányváltásra készül, majd elhatárolta az „elmúlt két zavaros évtized” időszakától a létrehozandó új modellt, a „nemzeti szabadságharc” ideológiáját, és a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” elnevezést adta neki, és ki is építette a rendszert mint „centrális erőteret”.
Mindeközben ellenzéki kritikusai – önlefegyverző módon – benne ragadtak egy kormánykritikai paradigmában. Azonban nemcsak rendszerkritikai alapra kellett volna helyezkedni, hanem megtalálni azt a fogalmi keretet is, mely újszerűségében értelmezni tudja a politikai ragadozónak ezt a típusát.
A 2010 után létrejött rendszer a tekintélyuralmi, autokrata rendszereknek egy olyan sajátos jegyekkel rendelkező önálló formája, amely az eddigi típusokba nemigen sorolható. Bár egyik vagy másik jellegzetessége mutat hasonlóságokat más autokratikus formákkal, az egyedi vonások hasonlónak tűnő, eklektikus alakzatával mégis egy sui generis típust definiál. Nem más, mint az autokrata rezsimek egy altípusa. Az ezt leíró fogalmi keret nemcsak a hatalomkoncentráció technikáit, de az uralmi elit természetét is tárgyalja.
A megnevezésben a posztkommunista jelző nem csak arra utal, hogy az új rendszer a kommunista diktatúra bomlástermékeként jött létre, hanem arra is, hogy ezen országok összeomlott rendszere valaha az állami tulajdon monopóliumára épült. A maffiaállam megnevezés pedig az új hatalmi elit természetére, szerveződési rendjére. Ez ugyanis nagyban különbözik a különféle történelmi analógiákban említett autokráciák uralmi elitjeitől. Mindenekelőtt abban, hogy, mint az a maffiában szokás, alapvetően családi, illetve a közös – egyszerre politikai és gazdasági – üzlet által megpecsételt, fogadott családi kapcsolatrendszer révén épül fel. A szervezethez rokoni és lojalitási szálakon keresztül újabb és újabb családok kapcsolódnak, amelyek a Családfőtől kiinduló, erősen hierarchikus, piramisszerű engedelmességi rendbe tagozódnak.
A klasszikus maffia – mint szervezett alvilág – nem más, mint erőszakos, illegitim kísérlet a patriarchális Családfő premodern jogosítványainak érvényesítésére a modern polgári jogegyenlőségre épülő társadalom viszonyai között. Ezt a kísérletet ugyanakkor az állami közhatalom szervei igyekeznek meghiúsítani. A maffia olyan fogadott család, melyben „a nem vér szerinti rokoni kapcsolat szigorú és ünnepélyes elkötelezettséget, feltétlen kölcsönös segélynyújtást követel a felektől” (Eric Hobsbawm). A maffia: illegitim neoarchaizmus. A maffiaállam viszont – mint szervezett felvilág – a patriarchális Családfő jogosítványai érvényesítésének kísérlete, nemzeti szinten a demokrácia intézményrendszerének kulisszái között, az államhatalom megszállásával és annak eszköztárával. Egyfajta politikai vállalkozás.
A keresztapa, a miniszterelnök számára az uralom, a vezetés mintáit tekintve a patriarchális család, a porta, a birtok és az ország izomorf fogalmak. Ugyanazt a kulturális, hatalomgyakorlási mintát követi mindegyik szinten. Ahogy a patriarchális családfő meghatározó a személyes és vagyoni döntések ügyében, egyben státusmeghatározó is, amely státus rendezi az ő „háza népe” személyes szerepeinek és kompetenciáinak teljes körét, úgy feje a Családfő az országnak, ahol az újraértelmezett nemzet az ő „háza népe”. Ő nem eltulajdonít, csak rendelkezik. Neki jussa van, igazságot szolgáltat, és ebből a jussból és igazságból részesíti a saját „háza népét”, nemzetét, mindenkit státusa és érdemei szerint.
Az altípus sajátosságai
A posztkommunista maffiaállam tehát nem a liberális demokrácia puszta devianciája, és nem is egy átmeneti képződmény, hanem az autokráciáknak egy önálló altípusa. A Magyar polip című kötet megjelenését követő viták, kritikai észrevételek arra késztetnek, hogy összefoglaljuk a posztkommunista maffiaállam rendszerspecifikus jellemzőit:
1. A politikai hatalom koncentrációja és a személyes/családi vagyon felhalmozása együttesen érvényesül.
2. A politikai váltógazdaság elitjének szisztematikus lecserélésével párhuzamosan zajlik a gazdasági elit központilag, a gazdaságon kívüli erőszak eszközeivel vezérelt cseréje is, a fogadott politikai család függelmi rendszerébe szervezve. Nem eredeti tőkefelhalmozás zajlik, mert ott a premodern és modern szektor vagy éppen az agrár- és az ipari szektor közti tőkeáramlás történik, melyet tulajdonosváltás kísér. Itt azonban csak a meglévő felhalmozott tőke tulajdonosainak – eredeti vagy másodlagos – cseréjét vezérlik. Az új tulajdonosi garnitúra pedig nem válik valódi vállalkozóvá, mivel szocializációja révén az csak a vállalkozó mezében megjelenő – a Családfő által meghatalmazott, politikai monopóliumokkal körülbástyázott – járadékoltató.
3. A közérdek nem esetlegesen, hanem tartósan és a politikai döntéseket alapvetően meghatározó módon rendelődik a magánérdek alá. A közpolitikai célkitűzések mint a politikai döntések indítékai háttérbe szorulnak, felszámolódnak. A döntéseknek egyszerre van hatalmi és vagyonosodási motivációjuk. Minden döntés hatalmi és egyben vagyonosodási döntés is: „agymosás és pénzmosás” (Vásárhelyi Mária).
4. A szervezett alvilágra, a maffiára jellemző illegális magánerőszak helyébe a törvényesített (vértelen) állami/közhatalmi erőszak lép, amely nemcsak a hatalom megtartását, hanem a fogadott politikai család vagyoni gyarapodását is szolgálja.
5. A maffiaállam a legalizált állami erőszak eszközeivel magánvagyonokat kényszerít – olykor az ideiglenes tranzitállamosítás közbeiktatásával – saját érdekkörébe, és osztja újra azokat a fogadott család körében. Ennyiben is különbözik a korrupció „bevett” formáitól, mert itt már a pusztán folyó jövedelmek illegitim eltérítésén túl vagyonok/vagyoni értékű jogok erőszakos újraosztása is zajlik. Ahogy a klasszikus maffia felszámolja a magánbanditizmust, úgy a maffiaállam is megszünteti a partizánkodó, anarchikus korrupciót, melyet egy felülről szervezett, központosított, nagyrészt törvényekkel legalizált sarc vált fel.
6. A politikai hatalomból eredő magánvagyon felhalmozása során a fogadott politikai család vagyona és a köz-, illetve állami tulajdon óhatatlanul átnyúlik egymásba. (Szemben például már az alkotmányos monarchiákkal is, ahol a kettő világosan elkülönül egymástól.)
7. A maffiaállam uralmi kulcsszereplői:
- a poligarcha (Frei Tamás kifejezése),aki legitim politikai hatalomból, politikai vállalkozásként szerez magának illegitim gazdasági vagyont; az ő politikai hatalma nyílt, míg a gazdasági rejtett;
- az oligarcha, aki legitim gazdasági vagyonból épít olykor magának politikai hatalmat is, s akinek a gazdasági hatalma nyílt, a politikai viszont rejtett;
- a stróman, aki valódi hatalom nélkül –akár a politika, akár a gazdaság világában – a legitim és illegitim szféra közti szakadékot személyében, formális pozíciójával, jogállásával hidalja át. A közhatalmi funkciók többségét betöltők gyakorlatilag strómanok, mint ahogy a gazdasági szereplők nem elhanyagolható – különösen az államtól függő – része is.
8. A tényleges politikai és gazdasági döntéshozás kikerül a formalizált, legitim szervezetek hatásköréből, és a fogadott politikai család központi közegébe kerül: a kommunista pártok „politbürójából” „polipbüró” lesz (Révész Sándor), ami persze nem rendelkezik az uralmi természetéből fakadó legitimációval. Nem a Fidesznek van transzmissziós szíja a döntései érvényesítésére, hanem maga a párt vált a fogadott politikai család legfőbb transzmissziós szíjává.
9. Az osztályjellegű – autonóm jogállású, piaci mechanizmusokon keresztül érvényesülő – struktúrák helyébe patrónus-kliens típusú vazallusi viszonyok, függelmi láncok lépnek. A fogadott politikai család a Családfő köré épülő, egy központú, hierarchikus, személyi és családi kapcsolatokon keresztül felépülő uralmi képződmény. A demokráciáknak az intézményi garanciák oltalmában tömeges, gyenge személyes kötéssel működő társadalmát – az intézményi garanciák leépülésével együtt – egy csekély számú, erős személyes kötésre épülő világ váltja fel. A rendszerbe, a fogadott politikai családba nincs szabad belépés, hanem csak befogadás, beléptetés, behódoltatás, és belőle nincs szabad kilépés, hanem csak kitaszíttatás.
10. A formai, jogi eljárások helyére a materiális, önkényes cselekvés lép. A kormányfő nem kormányoz, hanem – illegitim módon az országgal mint tulajdonával – rendelkezik. A közhatalom intézményei – a parlamenttől kezdve a kormányon, az adóhivatalon és az ügyészségen át – csak lepapírozzák, könyvelik az önkényesen hozott döntéseket. A „rule of law-t” felváltja a „law of rule”. Az igazságszolgáltatás helyébe az igazságosztás lép.
11. A Max Weber-i bürokratikus szakigazgatás felülről történő lebontása nem pusztán azt jelenti, hogy „pártkatonák” lépnek az igazgatási irányítás vezető pozícióiba, mert ők nem a párt iránt lojálisak, hanem a Családfőhöz vannak közvetlenül vagy személyes láncolatokon keresztül bekötve. A kinevezettek a fogadott politikai család legkülönbözőbb szerepeit látják el az igazgatás legitim szférájában: stróman, helytartó, komisszár, gazdatiszt, pénztárnok stb., mely elnevezések szociológiailag pontosabban írják le e szerepek tényleges funkcióit, mint az igazgatási pozíciók hivatalos elnevezései.
12. A kialakuló függelmi, vazallusi rend azért nem feudális természetű, mert az uralom szociológiai, materiális természete és jogi, formális legitimációja nem esik egybe. A kettő közti szakadékot pedig az állami erőszak és képmutatás hidalja át. A maffiaállam az uralmi természetének nem megfelelő legitimáció miatt kényszerül az állampolgári jogok és a választási demokrácia korlátozására. S így a rendszer se nem liberális demokrácia, se nem – tisztán erőszakra épülő – diktatúra.
Piramisjáték
A maffiaállam kiépülését kísérő hatalmi átrendeződés költségei a masszív jövedelem és erőszakos vagyonátcsoportosítás nyomán erősen megterhelik a gazdaságot, s válságidőszakban egy olaj nélküli olajdiktatúrához teszik hasonlatossá. A fogadott politikai család hatalmát és vagyonosodását olajozó jövedelmeknek más forrásokat kell találni. Ez az egykulcsos adó, a szociális kiadások visszaszorítása, a bankok, szolgáltatók sarcolása és főként az uniós források eltérítése. Ez egyfajta gazdasági piramisjáték, hiszen egy kedvezményezettre három vesztes jut (Krémer Balázs), illetve erősen kérdéses, hogy a nyugati adófizetők meddig hajlandók közvetlenül pénzelni a magyar maffia, a fogadott politikai család gyarapodását.
De a gazdasági piramisjátékon túl zajlik egy politikai piramisjáték is, mely a külpolitikában a „nyugati csónakban keleti széllel” (Haraszti Miklós) stratégiájaként jellemezhető. Az uniós és transzatlanti elkötelezettséggel ellentétes politika a keleti autokratáknál történő – legitimációs és anyagi – koldulással párosul. Belpolitikában pedig hideg polgárháború, az ország saját polgárainak alávetése zajlik. E folytonos „háborús” mobilizálás és demobilizálás a nemzeti szabadságharc jegyében már az ideológiai piramisjáték része is, s a mobilizáláson túl mint a morál- és jogfelfüggesztés eszköze is funkcionál.
A maffiaállam nacionalizmusa nem más nemzetek ellen irányul, hanem a saját nemzetéből történő kirekesztése mindazoknak, akik nem részei a fogadott családnak, vagy nincsenek a vazallusi rendben az alá betagozva. Azok ugyanis nem részei a Családfő „háza népének”, s ennek viselhetik minden következményét. Számára a nemzet: a fogadott család és tartozékai, a Családfőtől a cselédségig, azaz a közmunkásokig. A magyar polip a saját egyéni önzéshez teremt kollektivista, nemzeti ideológiai keretet egy hamis igazságosztás jegyében. A veszteseknek, javak híján, közösségi érzést, pozitív és negatív érzületet kínál: az „igaz hazaszeretet” kizárólagosságát, illetve a nemzet ellenségei („idegenszívűek”, „hazaárulók”) és parazitái (cigányok, hajléktalanok, munkanélküliek) lenézésének, megvetésének jogát. A Fidesz vezetői nem antiszemiták, célpontjuk nem a „zsidó”, ám célközönségük az antiszemiták. A bankban nem az zavarja őket, hogy „zsidó” lenne, hanem az, hogy nem az övék. És nem is rasszisták, hanem célközönségük a rasszisták. Viszont megbocsáthatatlan bűnük, hogy legitimálták mind az antiszemita, mind a rasszista érzelmeket, közbeszédet, és a jobboldali szavazók utáni hajszában bővítetten termelik újjá, s nemritkán intézményesen kooptálják is azokat. Kérdéses, hogy a gazdasági, politikai, ideológiai piramisjáték eszkalációját meg tudják-e fékezni, illetve ennek összeomlása milyen tragédiát zúdíthat a társadalomra.
Eközben érthetetlen, hogy az ellenzék dilemmája még mindig az, hogy Orbán Viktor uralmára mint legitim kormányra vagy illegitim rendszerre tekintsen-e. A választójogi törvény konszenzust nélkülöző és manipulatív átalakítása ugyan kikényszerítette a demokratikus ellenzéki erők technikai koalícióját, ezen erők önfeladó módon még mindig hezitálnak a kormánykritika és a rendszerkritika paradigmái között.
A Bibó István Közéleti Társaság 2014. február 2-i Köztársaság-napi rendezvényén elhangzott beszéd szerkesztett változata.
A HVG legendás címlapja az első Orbán-kormány idejéből
